Amikor a szél az úr – és egy ponty majdnem mindent elvitt

Amikor a szél az úr a kiszemelt napon. Ilyen volt a hétvégi verseny is. Már az első pillanatokban éreztette, hogy nem egy „sétahorgászat” lesz. Sanyi barátom kísért el, a hangulat jó volt, de a levegőben ott volt valami feszültség is. A szokásos menetrenddel indultunk: szabályismertetés, majd dupla sorsolás. Amikor kiderült, hogy a 34-es hely jutott, nem volt bennem sem örömujjongás, sem csalódottság. Inkább egyfajta csendes magabiztosság. Horgásztam már ezen a részen. Tudtam, hogy adhat halat – de azt is, hogy könnyen meg is tréfálhat.

Felkészülés – nem csak egy lapra

A felkészülésem tudatos volt, de nem túlbonyolított. Kétféle etetőanyaggal és kétféle pelletkeverékkel érkeztem, úgy, hogy legyen mozgásterem. A versenyhorgászat egyik legfontosabb leckéje, hogy nem ragaszkodhatsz görcsösen egyetlen elképzeléshez. A halak nem olvassák a terveidet. Ha valami nem működik, gyorsan kell reagálni – és ehhez kell, hogy legyen mihez nyúlni. Két távban gondolkodtam. A rövidebb, 24 méteres sávban gyors halakat vártam, főként kárászt, míg a 37 méteres távolságot inkább a komolyabb pontyok miatt jelöltem ki. A rövid távra egy hosszú előkés szereléket is beállítottam. Ez sokszor alul értékelt fegyver, pedig amikor a halak óvatosak, a természetesebb csali-felkínálás aranyat érhet. A másik két boton method szereléket használtam, mert gyors, hatékony és versenyhelyzetben megbízható.

A szél ellen nincs varázslat – csak az alkalmazkodás

Ami viszont már a kezdés előtt világos volt: a szél nem lesz partner. Az előrejelzés nem tévedett, komoly kihívást ígért. Erős lökések, időnként már-már orkán közeli erejű fújások érkeztek. Ilyenkor a finomság háttérbe szorul, és előtérbe kerül a kontroll. Nehezebb kosárra ( Nevis Aqua 40 g kosara jó szolgálatot tett) váltottam, hogy egyáltalán ott landoljon a szerelék, ahol szeretném. Ez egy tipikus helyzet, amikor a horgásznak el kell engednie a „szép megoldásokat”, és a működőre kell koncentrálnia.

Erős kezdés….majd jött a csend

A kezdés kifejezetten biztató volt. A rövid táv szinte azonnal életre kelt. Egymás után jöttek a kárászok, ritmusban lehetett horgászni. A harmadik hal már egy kisebb ponty volt, ami külön lendületet adott. Ilyenkor könnyű elhinni, hogy „megvan a megoldás”. De a versenyek pont attól nehezek, hogy ez az érzés ritkán tart sokáig. A távoli táv sokkal visszafogottabb képet mutatott. Egyetlen kárász után teljes csend következett. Még nem volt ok pánikra, de már jelezte, hogy nem lesz egyszerű dolgom.

Amikor a szél mindent átír

Aztán jött az a pillanat, ami mindent megváltoztatott. Valamikor tíz óra körül a szél irányt váltott. Ez kívülről talán jelentéktelennek tűnik, de a víz alatt ilyenkor teljes átrendeződés történhet. A táplálék elmozdul, az oxigénviszonyok változnak, és a halak követik ezt. Ami addig működött, hirtelen értelmét veszti. A kapások gyakorlatilag megszűntek. Ez az a pont, ahol sok verseny eldől. Nem azon múlik, ki fogott többet az elején, hanem azon, ki tud újraindulni. Elkezdődött a keresés. Finomhangolás helyett már inkább kísérletezés. Dobtam közelebb, távolabb, cseréltem csalit, horgot, variáltam a kosár súlyát. Ilyenkor nincs biztos recept, csak döntések sorozata. Az idő telt, a kapások nem jöttek vissza.

A „gúnyolódó” ponty és az adrenalin

A lefújás előtti utolsó fél óra már inkább tűnt lezárásnak, mint új esélynek. És akkor megjelent Ő. Egy ponty kezdett előttem mozogni. Nem is akárhogy. Kiugrált a vízből, megmutatta magát, mintha tudná, hogy figyelem ahogy fürdik. Mintha csak azt üzente volna: „próbálkozz csak… úgysem fogsz meg!” A távolabbi bot közelebb volt hozzá, de valamiért még is a másik botot szemelte ki. És akkor… BOOM! A kapás brutális volt. Nem finom húzás, nem bizonytalan pöccintés. Egyértelmű, kemény rántás. A bevágás után a hal megállíthatatlanul indult meg. A bot karikába hajolt, a fék visított. Az első reakció ilyenkor kulcsfontosságú. Ha rosszul reagálsz, vége. Gyorsan kiakasztottam a klipszet, különben esélyem sem lett volna követni. A következő percekben minden megszűnt körülöttem. Csak a hal és én maradtunk. Kirohanások, visszafordulások, erőpróbák. Amikor már úgy tűnt, hogy kezd fáradni, partközelben újra kitört. Ez a pont sokszor kritikus. Itt megy el rengeteg hal. De most nem. Közel húsz perc után végre a merítőben volt. Ahogy megláttam, tudtam, hogy különleges hal. Egy gyönyörű, erős, egészséges ponty, bőven 9 kiló felett. Az a fajta fogás, amiért az ember újra és újra visszamegy a vízpartra.

Majdnem…

Abban a pillanatban már nem a helyezés járt a fejemben, hanem az, hogy talán ez lehet a legnagyobb hal. A mérlegelésnél derült ki: mindössze 30 dekával maradtam le a díjról. Furcsa módon mégsem volt bennem csalódottság. Inkább egyfajta csendes elégedettség. Mert ez a hal nem csak egy fogás volt. Egy válasz volt arra a sok döntésre, bizonytalanságra és kitartásra, ami a nap során végigkísért. A verseny végén az összfogásom nem ért dobogót. De az ilyen napok nem csak az eredményről szólnak. Arról szólnak, hogy mennyit tanulsz. Megint megerősödött bennem, hogy a horgászatban nincs állandó recept. Hogy a körülmények egy pillanat alatt mindent átírhatnak. Hogy néha a logika helyett a megérzés vezet jó irányba. És hogy egyetlen kapás is képes megváltoztatni egy egész napot. Fotózás után természetesen ponty visszakerült a vízbe. Egy pillanatra még megállt, majd eltűnt a mélyben. Talán már akkor tudta, hogy legközelebb újra találkozunk.